Meglepő, hogy Új-Zélandon október végén ünneplik a munka ünnepét, végeztem ezért egy kis kutatómunkát, hogy megértsem, mi is áll ennek a hátterében. Manapság szinte természetesnek vesszük, hogy hivatalosan nyolc órát kell ledolgozunk a hét öt munkanapján. A huszadik század elejéig azonban ez egyáltalán nem volt így: sokan tíz, tizenkét, vagy akár tizennégy órás munkanapokat dolgoztak, gyakran nehéz körülmények között, és akár heti hét napon át. A brit textilgyáros és filantróp Robert Owen ugyan már 1817-ben felvetette, hogy a nyolc óránál hosszabb munkanap nincs jó hatással a dolgozók munkateljesítményére. Azonban még legalább egy évszázad telt el addig, amíg ez a gondolat munkásmozgalmi törekvésből törvényben is rögzített joggá vált a legtöbb országban. Owen híres szlogenje, a „Nyolc óra munka, nyolc óra kikapcsolódás, nyolc óra pihenés”, hamar a munkásmozgalmi szervezetek tüntetéseinek egyik fő jelmondatává vált, mégis a legtöbb országban sokáig csak egy transzparensre felvésett követelés maradt (1. ábra). Összehasonlítva a világ többi részével, Új-Zélandon elég korán, gyorsan, és békésen vezették be a nyolcórás munkanapot, az események mögött pedig mindössze egyetlen személy állt.
Európa egyes országaiban, így Németországban, az Egyesült Királyságban és Spanyolországban már a tizenkilencedik század második felében is történtek kísérletek a sokszor tizennégy munkaórás napok hosszának csökkentésére, de a legtöbb helyen csak a huszadik század elejének szocialista-anarchista forradalmait követően vált dolgozói joggá ez a követelés. Magyarországon például először 1919. április 14-én, a Forradalmi Kormányzótanács dekrétumának kihírdetésével vált kötelezővé a nyolcórás munkanap. Egy erősen vitatható és ellentmondásokkal teli történelmi időszak kevéssé vitathatató vívmánya lett ez az intézkedés. Közismert, hogy az Egyesült Államokban már viszonylag hamar, 1890 körülre általánossá vált a nyolcórás munkanap Ezt azonban egy hosszú sztrájksorozat előzte meg 1835-től kezdődően, amelyekben számos szakszervezet és a munkásokat képviselő egyéb mozgalom is részt vett (2. ábra).
Az 1886 május 1-jén tartott véres Chicago-i tüntetésre emlékezve a legtöbb országban május elseje a munka ünnepe. Olyannyira, hogy a Wikipedia szerinte mindössze alig több, mint egy tucat olyan ország van, ahol valamely más, helyi szempontok alapján kitüntetett napon ünneplik a munka ünnepét (3. ábra). És ha már lehet más napon is ünnepelni, akkor miért is ne lenne ezek közül is az egyik ország éppen Új-Zéland. Kanadában és az USA-ban szeptember első hétfőjén, Japánban novemberben, a hálaadással együtt, Ausztráliában pedig államonként eltérően – október elején vagy márciusban – ünneplik a munkásmozgalom legjelesebb évfordulóját. Ezekben az országokban a mozgalom helyi történetéhez igazították az ünnep évfordulóját, akárcsak Új-Zélandon. A világ döntő részén azonban május elsején emlékeznek meg a nyolcórás munkanapok bevezetéséről.
Az új-zélandi munka ünnepe mindig október utolsó hétfőjére esik, az idén október 25-ére. Az itteni történetet azt teszi leginkább egyedivé, hogy egyetlen ember nevéhez kötődik. Egy Wellington-ban dolgozó ács, Samuel Parnell harcolta ki elsőként a nyolcórás munkanap jogát magának 1840-ben (4. ábra). Parnell azért tudott ilyen bátran kiállni a jogaiért, mert egy, a mai napig hiányszakmának számító területen dolgozott. A nemzetközi híreken felbuzdulva Parnell nyolcórás munkanapokat követelt magának, amibe munkaadói kelletlenül ugyan, de beleegyeztek, hiszen még így is érdekükben állt őt tovább alkalmazni. A történet azonban itt nem ért véget, épp ellenkezőleg, csak most kezdődött el. Parnell sikerén felbuzdulva és az ő támogatását élvezve, még ez év októberében a város többi ácsa is szerveződni kezdett. Az ácsok az egyik találkozót követően felesküdtek, hogy „betartják a nyolcórás munkanapot, és bárki, aki ezt megsérti, a kikötőbe dobandó”. Arról nem szól a fáma, hogy lelkes ácsok bárkit is a vízbe dobtak volna, de tény, hogy a mesteremberek innentől kezdve kivételezett helyzetbe kerültek, és többségüknek nem kellett többet tíz-tizenkét órát dolgoznia.
Persze több munkaadó is megpróbálta visszaállítani a hosszabb munkaidőt, de már sikertelenül. Parnell folyamatos támogatása mellett, az ácsokat követően a vízvezeték szerelők, a szobafestők, a szállítók, a bányászok, és később az állami alkalmazottak is csatlakoztak a mozgalomhoz. A nyolcórás munkanap hamarosan a mesterek többségének kiváltságává vált, bár ez még mindig nem jelentette azt, hogy jogilag garantált lett volna a követelésük. 1890 október 28-án, egy hétfői napon, a munkások nagy felvonulásokat szervezve ünnepelték meg a kiharcolt jogokat, az ország több nagyvárosának főtere megtelt ünneplőkkel, a kormánytisztviselők szabadnapot kaptak, sok üzlet be is zárt ezen a napon (5. ábra). Ettől kezdve pedig a táblákkal és karneváli díszítéssel tarkított meneteket minden évben megrendezték, és ezeket rendszeresen piknik és sportesemény is követett. Bár egyre általánosabbá vált a nyolcórás munkaidő, mégis évekig még alku tárgyát képezte a munkavállalói szerződésekben. A parlament végül 1899-ben nyolc órában maximalizálta a ledolgozandó munkaórák számát, 48 órában pedig a heti munkaidőt (ez később tovább csökkent 40 órára), és hivatalosan is nemzeti ünnepé tette az október végi munka ünnepét.
Az új-zélandiak ragaszkodása a nyolcórás munkanapokhoz azóta is töretlen, az alkalmazottaktól nem várja el senki, hogy túlórával “bizonyítsák” hűségüket. Sőt, a dolgozókat kifejeztten arra ösztönzik, hogy a ledolgozott órák után kapcsolódjanak ki és törődjenek well-being-jükkel, hogy utána pihenten tudják kezdeni a kövezkető munkanapot. A munka ünnepe ugyan elvesztette mozgalmi jellegét, és már csak egy munkaszüneti nap a sok közül. Ez az ünnepnap mégis alkalmas arra, amire Parnell és kortársai megálmodták: a munka és a szabadidő egyensúlyának megteremtésére.
Világvégi blog 
Nice to see you getting material out there! Well done!
LikeLike