Új-Zéland statisztikai hivatala, a Stats NZ, öt-hétévente rendszeresen végez népszámlálást a teljes lakosság körében – a legutóbb 2018-ban történt ilyen felmérés. Az új-zélandi sajtóban kellő publicitást kaptak az egész népességre és a nagyobb számú etnikai csoportokra vonatkozó információk, mivel – érthető módon – ezek állnak az országos érdeklődés középpontjában. Az ország népessége az 1970-es évek óta dinamikusan fejlődik, 2020-ban túllépte a „bűvös” 5 milliót, etnikai összetétele pedig évtizedről évtizedre szintén egyre színesebb képet mutat. De vajon hogyan állunk mi, magyarok, ebben az egyre növekvő és színesedő társadalomban? Ebben az írásban az új-zélandi magyar etnikum mai helyzetét szeretném röviden bemutatni az elmúlt tizenkét év hivatalos népszámlálási adatai alapján. Annak érdekében, hogy a magyarságról teljes képet tudjak adni, rövid áttekintést adok a teljes új-zélandi társadalom létszámának alakulásáról, valamint a nyugat- és kelet-európai nemzetiségek helyzetéről is. A Stats NZ honlapján elérhető adatok a 2006, a 2013 és a 2018-as népszámlálási adatokat teszik összehasonlíthatóvá, ezért ezekből indulok ki annak érdekében, hogy megfelelő helyzetképet adjak a 2006 és 2018 között eltelt tizenkét év jelentős változásairól. Az európaiakra vonatkozó számadatok összesítését magam végeztem a Stats NZ adatbázisában található adatok alapján.
Államalkotók
2006-ban az ország népessége alig több, mint 4 millió volt, ez a szám 2013-ra 4,25, 2018-ra pedig közel 4,7 millióra nőtt, ez 17,5%-os növekedés tizenkét év alatt (1. ábra). Ebből a két államalkotó etnikum létszáma 2006-ról 2018-ra jelentősen nőtt – a Pākehā (európai új-zélandi) népesség 2,3 millióról valamivel 3 millió fölé emelkedett, 30,4%-kal növekedve, a Māori pedig 565 ezerről 775 ezerre, 37,2%-kal nőtt. Legalább ekkora mértékben nőttek a legnagyobb etnikai csoportok, az ázsiai és pacifika eredetű nemzetiségek is, bár ebben a cikkben ezekre az adatokra most nem térek ki. A fenti növekedési számokon is látszik, hogy az egész országra vetített népesség növekedés csak részben a bevándorlás eredménye, hiszen a fenti két társadalmi csoport létszáma elsősorban természetes növekedés eredményeként nőtt.
A nyugat-európaiak helyzete
A magukat európainak, európai születésűnek, vagy európai gyökerűnek (de nem Pākehā-nak) tartók száma 2006-ban 206 295, 2018-ben pedig már 265 683 fő volt, ami tizenkét év alatt 28,8%-os növekedést jelent, jócskán meghaladva ezzel a teljes népesség növekedésének arányát. Az egyes nyugat-európai nemzetiségeket elemezve találhatunk néhány kiugró és érdekes növekedési adatot. Amíg a magukat általánosan britnek, keltának vallók aránya például 57,3%-kal, illetve 62,9%-kal csökkent 2006 és 2018 között, addig az angolok száma 63,4%-kal, az írek száma 41%-kal, a skótok száma pedig 23,9% -kal nőtt (2. ábra). E jelenség mögött – a bevándorlás erősödése mellett – feltételezhetően az a folyamat áll, hogy az itt élő britek ma már szívesebben vallják magukat a brit nemzetiségek valamelyikéhez tartozónak, mint általában britnek, ami jelentős eltérés a korábbi adatokhoz képest. Az adatokból tehát a bevándorlás növekedése mellett tetten érhető az identitásról való gondolkodásmód változása is.
Mi a helyzet a kelet-európaiakkal?
Számunkra, kelet-európaiak számára még az eddigieknél is érdekesebb azok az adatok, amelyek a Közép- és Kelet-Európából érkezettek létszámával kapcsolatban fellelhetők. A cenzus adatok minden nem-nyugat-európainak számító nemzetiség adatait tartalmazzák a csehektől az oroszokig, illetve a balti országoktól a dél-Balkánig; összesen 23 kelet-európai etnikai nemzetiségi és általános gyűjtőcsoportot (pl. délszláv) alkotva. A magukat a kelet-európai országok valamelyikéből származónak vallók száma 2006-ban 18 264 fő, 2013-ban 20 142 fő, 2018-ban pedig már 25 107 fő volt, ami közel 7 ezer fős, 37,5%-os növekedést jelent tizenkét év alatt. Ez nagyobb növekedési arányt mutat mind az összeurópai, mind pedig az államalkotó nemzetiségek növekedéshez képest. Arányait tekintve tehát a kelet-európai etnikumhoz tartozók növekedése igen jelentős új-zélandi viszonylatban, mégis igen kis létszámú közösség(ek)ről beszélünk, hiszen az összenépességnek még így is csupán 5,3%-át teszi ki.
A vizsgált időszak egyik jellemző trendje, hogy a magukat korábban általában délszlávnak vagy szlávnak vallók is egyre inkább konkrét nemzetiséghez tartozóként határozzák meg magukat. A horvát, a szerb és a szlovén közösség egyaránt gyarapodott, az utóbbi kiugró értékben, több, mint a duplájára nőtt, miközben a macedónok száma lényegében változatlan, a bosnyákok száma pedig negyedével csökkent (3. ábra). Ezek természetesen többségében kis közösségek, kivéve a horvát és a szerb közösséget, amelyek közül előbbi a dalmátokkal együtt háromezer fölötti létszámával a második legnagyobb a keleti blokk országai közül. A legnagyobb kelet-európai közösség természetesen még így is az orosz, 7713 fővel, a harmadik pedig a lengyel, 2871 fővel. A negyedik helyen a cseh közösség áll 1740 főt számlálva, mi magyarok pedig az ötödik helyet foglaljuk el 1638 fővel. A horvát-dalmát közösség relatíve magas létszáma természetesen a 19. század óta folyamatos és nagyszámú horvát-dalmát bevándorlás eredménye, a 20-21. századi bevándorlási hullámok pedig tovább tudták növelni a közösség létszámát.
A magyar közösség létszáma magasnak mondható, ha az anyaországi arányokat vesszük alapul, hiszen olyan viszonylag nagy népességű nemzeteket tudhat maga mögött, mint az ukrán vagy a román. Igazából 2013-ig a cseheknél is több magyar élt az országban, de 2006 és 2018 között közel ezer cseh fővel nőtt a közösség, feltehetően a hirtelen megsokasodó friss bevándorolók miatt (130%-os növekedés). A nagyobb közösségek közül még a lengyeleké fejlődik hasonló dinamikával, az ő létszámuk 2871 főre duzzadt, ami 46,1%-os növekedést jelent, illetve az ukránok létszáma 1281 főre emelkedett. A legnagyobb közösséget alkotó oroszok egyébként szintén nagy aránnyal, 59,4%-kal lettek többen a vizsgálat időszakban. Összességében elmondható, hogy a kelet-európai nemzetiségek száma jelentősen, közel hétezer fővel emelkedett, aránya pedig mind az országos, mind az európai nemzetiségi átlagot meghaladó módon növekedett. A kisebb nemzetiségi csoportok korábbi számukat jelentős mértékben, sokszor duplájára, de akár még ennél is nagyobb mértékben tudták növelni.
Magyarok Új-Zélandon
A fenti növekedési tendenciák alapján hasonló eredményt várhatnánk a magyar közösségre vonatkozólag is, nézzük meg közelebbről, mennyiben támasztják alá a népszámlálási adatok ezt a feltevést. 2006-ban 1212, 2013-ban 1368, 2018-ban pedig már 1638 magyar élt Új-Zélandon a felmérés szerint, ami tizenkét év alatt 35,1%-os növekedést jelent (4. ábra). A magukat magyarnak vallók növekedése ugyan nem tér el a kelet-európai országok átlagos növekedésétől, mégis jelentős, ha az ország egészének korábban említett népességnövekedését vesszük alapul, hiszen annak éppen kétszerese.
A területi eloszlás szempontjából nézve Auckland régióban él a legtöbb magyar, 642 fő, második Wellington régió 273, harmadik Christchurch és környéke 204, negyedik pedig Dunedin és környéke 81 fővel (5. ábra). A négy nagyvárosban 990, az ezekhez tartozó régiókban pontosan 1200 magyar él, ami utóbbi a magyar összlakosság 73,3%-a. Tehát a magyar etnikumhoz tartozók elsősorban a nagyvárosokban és azok vonzáskörzetében élnek. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen ez a négy város és ez a négy régió a legnépesebb az országban.
A régiós változásra vonatkozó adatok szintén izgalmasak, hiszen a négy nagy népességű régióban jelentősen nőt a magyar lakosok száma. A magyarok száma Auckland régióban 26%-ot, Wellington régióban 22%-ot, Canterbury és Otago régiókban 19% és 33,3%-ot százalékot emelkedett tizenkét év alatt (6. ábra). Ezek ugyan jelentős arányok, de a magyarok országos átlag feletti növekedésében olyan kisebb népességű régiók is szerepet játszanak, ahol jelentősebb számban nőtt a magyar nemzetiségiek aránya az utóbbi időben. Ezek közül a Northland és Taranaki régiókban mintegy megháromszorozódott, Waikato régióban pedig megközelítőleg megduplázódott az ott élő magyarok száma tizenkét év alatt. Persze a kisebb közösségek sem mind stagnálnak, Marlborough régióban például már 21-en vallották magukat magyarnak, ami 2006-ban még csak 3 fő volt. Csökkenő számok is vannak természetesen, habár ezek kis közösségekre vonatkoznak, Southland régióban már csak 6, Nelson regióban pedig már csak 24 magát magyarnak valló élt 2018-ban – ez a két régió az, ahol csökkent a magyarok száma, Hawk’s bay régióban stagnál, a régiók zömét azonban erős növekedés jellemzi.
Érdekes következtetéseket vonhatunk le az életkorra és nemre vonatkozó adatokból is. Amíg 2006-ban még valamivel több férfi tagja volt a magyar közösségnek, mint nő, addig mára ez az arány fokozatosan megfordult, olyannyira, hogy 2018-ra 753 férfi és 885 nő tagja lett az új-zélandi magyaroknak (7. ábra). Az életkori és nemre vonatkozó adatokat összehasonlítva világosan jeleznek két tendenciát. Egyrészt azt mutatják, hogy a 15 év alatti és a 30-65 életkori kategóriákbanjelentősen növekedett a magyarok száma, másrész rávilágít arra is, hogy mind a férfiak, mind pedig a nők tekintetében ugyanez a két korosztály növekedett a legdinamikusabban 2018-ra. Az utóbbi két korosztály csökkenése mögött egyrészt az idős korúak létszámának természetes csökkenése, másrészt a 15-29 között korosztály tanulási célú elvándorlása állhat.
Egy szűkebb skálán vizsgálva, 2018-ra legjelentősebben a 19 év alattiak, vagyis a gyerekek száma emelkedett minden szegmensben, a legkisebb 0-4 év közöttiek 48,4%-al, de van olyan korosztály, mint a 10-14 év közöttiek, ahol 73,9%-os a növekedés (8. ábra). Emellett még a 40-44 és 45-49 év közöttiek száma emelkedett a legnagyobbat 2006 óta, közel a kétszeresére, és ezzel ez a korcsoport az, amely a leginkább hozzájárul a magyar nemzetiségűek jelentős növekedéséhez. Az egészen idős korosztály (80 év fölöttiek) nagy arányú növekedése mellett kis számú lélekszám növekedést láthatunk. Világos, hogy ekkora növekedés a fiatalabb korcsoportokban elsősorban a folyamatos bevándorlás eredménye lehet, méghozzá egyre inkább a családos bevándorlás kerülhetett előtérbe, hiszen a gyerekszám hasonló növekedése, valamint a nemek arányának megváltozása is erre a folyamatra utal. A magyar közösség tehát egyre nagyobb létszámú, és egyre fiatalabb.
A régiós felbontás is a magyarság számának növekedését támasztja alá szinte minden régióban, különösen a nagyvárosok környezetében: Auckland, Wellington, Canterbury és Otago régiókban (9. ábra). Mindössze két kevésbé népes közösség létszáma csökkent valamivel, Nelson és Southland régiókban él kevesebb magyar, mint tizenkét éve. Ha pedig az egyes korcsoportokat vizsgáljuk meg regionálisan, akkor ez ismét a magyar családok számának növekedését támasztja alá. A már említett 15 év alatti gyerekek és a 30-64 közötti korosztály száma számos régióban erősteljesen növekszik, leginkább pedig az Auckland, Waikato, Bay of Plenty, Wellington, Canterbury, és Otago régiókban. Ezzel szemben a 15-29 közöttiek száma csak a Wellingtoni és Waikato régiókban növekszik. Bár a 65 év fölötti korosztály tagjainak száma Manawatu-Wanganui és Nelson régiókban emelkedett, az egyik legjelentősebb régióban, Wellingtonban, közel a felére csökkent, és más régiókban is a csökkenés vagy stagnálás tendenciái láthatóak. A 16 régióból tehát 14-ben növekszik a magyarok száma, a növekedés mögött pedig elsősorban a fent említett két korcsoport számának növekedése áll.
Jövőkép
A 2018 óta eltelt két év alatt több, mint 300 ezer fővel nőt Új-Zéland összlakossága, és ezzel túllépte az 5 milliót, az itt élő európai és kelet-európai etnikumokhoz tartozók létszáma feltehetően ezzel párhuzamosan tovább nőtt, és minden bizonnyal tovább nőtt az itt élő magyarok száma is. A Covid-19 következtében bekövetkezett egész világot érintő változások, lezárások, lelassítják ezt a növekedést, de meg aligha állítják, hiszen a természetes növekedés továbbra is adott, és várhatóan a lezárások enyhülése is tovább növekedést generál majd a közeljövőben. Az erre vonatkozó pontos számokra azonban még várnunk kell a következő népszámlálásig, előre láthatóan 2023-ig.
Világvégi blog 