A kakapó (maori helyesírással: Kākāpō) Új-Zéland egyik kihaló félben lévő, nagytestű, repülni nem képes papagájfaja. A madárfaj megmentése nem csak a természetvédők számára alapvető fontosságú, de az egész ország figyelemmel kiséri az éves kakapó szaporulatot. A mindössze 147 felnőtt példányból álló kakapó kolónia megmentése olyannyira közügy, hogy 2019 végén parlamenti beszámoló tárgya is lett: az illetékes tárca képviselője rekord számú, 76 kakapó fióka születéséről adott jelentést, amit a képviselők – pártállástól függetlenül – egyöntetűen tapssal ünnepeltek. Ebből a példából kiindulva talán nem meglepő, hogy Új-Zélandon a természetvédelem és klímapolitika fő kérdései – társadalmi és szakmai vitákat követően – jórészt a társadalom többségének támogatásával, de legalábbis a közgondolkodást jórészt visszatükrözve fogalmazódnak meg.
Új-Zélandot mind politikusai, mind társadalomtudósai kétkultúrájú országként határozzák meg, amely messze túlmutat azon a tényen, hogy a maori és az angol egyaránt hivatalos nyelv. Az új-zélandiak, legyenek bármilyen származásúak, magukat büszkén kiwinek nevezik, a törékeny, repülni nem képes, éjszakai életet élő őshonos madárfaj után, amely nem csak kedvelt nemzeti és üzleti emblémaként, hanem egyúttal a közös identitás alapjaként is szolgál. A természet tehát szerves része az új-zélandi identitásnak, amelyet a maori törzsek leszármazottjai éppúgy magukénak vallanak, mint a Brit-szigetekről vagy Európa más vidékeiről származók fiatalabb generációi. Az itt élő maori őslakosok és az újonnan betelepült európaiak (Pākehā) viszonya persze távolról sem ilyen idillikus, mégis a kiwi identitás erős kapoccsá vált a két jelentősen eltérő kultúra között. (Azt itt nem tárgyalom, hogy aki maori, az mennyiben tekinti magát kiwinek, vagy mennyiben utasítja azt el.) A kiwiség definíciója persze egyáltalán nem szűkíthető le a természettel való szoros viszonyra, annak az mégis fontos, elválaszthatatlan részét képezi.
Mind a maori „honfoglalás” (13. századtól), mind pedig a brit kolonizáció (18. századtól) az ország korábban ember által nem érintett természetének átalakításával járt. Eleinte a madárfajok tucatjainak kipusztításával, a természetes növényzet tudatos, mezőgazdasági célú irtásával, később pedig az aranymosással, bányászattal, infrastruktúra fejlesztéssel, halászattal kapcsolatos természetrombolás okozott változásokat a szigetek életében. Ezek a folyamatok ugyan lassú, de következetes és mára szemmel is látható változásokat okoztak a természeti viszonyokban, dacára annak, hogy egy Magyarország területének közel háromszorosát kitevő szárazföldi területen még ma is egy alig több mint 5 milliós népesség lakik. A folyamatosan növekvő lakosság éppúgy, mint a – koronavírus elterjedését megelőzően folyamatosan csúcsokat döntő – világturizmus, egyre nagyobb nyomást gyakorol a szigetek természeti viszonyaira. Nem véletlen, hogy Új-Zéland éppen a nagy országlezárások előtti időszakban beutazási illetéket vezetett be, amely minden külföldi turistát egyaránt érint. A díj bevezetésének oka a természeti terhelés csökkentése, a turisták számának szinten tartása, valamint a befolyó források visszafordítása a turizmus okozta természeti rombolás helyreállítására. Új-Zéland számára világos, hogy (ön)korlátozás, akár a turisztikai bevételek egy részéről való tudatos lemondás nélkül, nincs sikeres természetvédelem, nincs megőrizhető kultúra, és nincs fenntartható gazdaság sem.
A Környezetért Minisztérium legutóbb 2019-ben tette közzé tanulmányát Environment Aotearoa 2019 címmel, amely 5 témát jelöl meg az ország környezetének értékelésekor, és ezeket tudatosan sorakoztatja fel a klímaváltozás egészének vizsgálatához: az ökoszisztémák és a biodiverzitás, a földhasználat, az emberi szennyezés, az ivóvíz és a tengervíz felhasználása, és végül a klímaváltozás helyi hatásai. Az anyag természetesen környezetvédelmi szakemberek által íródott, és hosszú évek adatait sorakoztatja fel, ugyanakkor tele van a maori kultúrára vonatkozó utalássokkal. Új-Zéland számára a természet értékelése elképzelhetetlen a társadalmi értékek és hatások figyelembevétele nélkül. Az ember hatással van a természetre, és a természet hatással van az emberi életre. Ha változás következik be az egyikben, az automatikusan változást indukál a másikban is. Ez pedig fokozottan igaz a klímaváltozás kérdésére. A klímaügy globális kérdés, mégis nemzeti kutatások eredményeit kell alapul venni és összesíteni ahhoz, hogy hosszú távú következtetéseket lehessen levonni a változás trendjeit illetően. A globális változások viszont éppen azért érdekelnek minket, mert ránk, emberekre, országokra vannak és lesznek visszafordíthatatlan hatással. A természet és a helyi kultúra komplex alkalmazása a stratégiában egy arra fogékony közegben jön tehát létre, ahol a maori törzsi tradíciók ötvöződnek az európai kultúrával és gondolkodással, ahol a Földanya (Papatūānuku) tisztelete találkozik a tudományos alapossággal. A minisztérium stratégiaalkotásának ez jelenti az origóját, egy olyan pontot, ahol a helyi kultúra sajátos értékei és a tudományos gondolkodás természetesen érnek össze.
Ez a kormányzati dokumentum, a maori tradíciókkal összhangban határozza meg a klímavédelem jelentőségét, amely értékeket ma már a társadalom többsége is magáénak vall. Aotearoa, Új-Zéland maori neve, hosszú fehér felhőt jelent, amely egyszerre reflektál az elnyúlt földrajzi elhelyezkedésre, valamint a klimatikus viszonyokra: a hosszúkásan elnyúló sziget(ek), amelyet gyakran egybefüggő fehér felhő borít. A föld népe (tangata whenua), a maori sajátos viszonyban áll a földdel, egész kultúrája és genealógiája (whakapapa) ebből táplálkozik, ideértve identitását, törzsi narratíváit, mitológiáját éppúgy, mint jólétét és nyelvét. Az egységesülő kiwi kultúrát jól szimbolizálja, hogy az ország maori neve egyaránt részévé vált a hivatalos és hétköznapi nyelvhasználatnak. De ugyanezt jelzi az ország második számú szimbóluma, a csak itt őshonos ezüst páfrány is, amely szintén fontos természeti örökségként jelenik meg a nemzeti légitársaság repülőgépein vagy a nemzeti rögbi csapat zászlaján. Így válnak a maori kultúra természetből származó elemei a közös, 21.századi kiwi kultúra szerves részévé. Ez pedig olyannyira igaz, hogy a természet és a maori kultúra szoros kapcsolata megjelenik a környezettel kapcsolatos új-zélandi törvénykezésben is: egyes természeti kincseket, mint a Te Urewera régió, a Taranaki vulkán, vagy a Whanganui-folyó önálló jogi személyként határoznak meg a jogszabályok.
A történészek szerint, az első kelet-polinéz hajósok az 1200-as években érték el a szigeteket, azóta pedig legalább 75 állat- és növényfaj pusztult ki az országban. Ehhez képest ma további 3747 faj jövője kétséges, vagy fenyegeti a kihalás veszélye. Az egyedül itt őshonos Māui delfinből, amely a legkisebb delfin a világon, például már csak 63 példányt tartanak számon a szakemberek, és elkeseredett küzdelem folyik a faj megmentéséért. De a környező tengerek cápa, rája és kiméra fajainak közel 10 százalékát szintén a kihalás fenyegeti. Az állat- és növényfajok kihalása, az erdőterületek radikális csökkenése, a természeti sokszínűség elvesztése, vagyis a biodiverzitás pusztulása nem csak az ökoszisztémában okoz visszafordíthatatlan változásokat, hanem az ember jólétét (well-being) és a jövő generációk életét is alapvetően befolyásolják ezek a folyamatok – olvasható a dokumentumban. A biodiverzitás elvesztése hatással van az új-zélandiak természethez való kulturális kapcsolatára: az identitásukra és a természethez való tartozásra (belonging), az elérhető élelmiszer erőforrásokra, de ugyanígy a növények beporzására és a levegő tisztítására. A maori világkép (Te ao Māori) szerint tehát az emberi jóléte a környezet egészségén alapul, de ugyanígy meg is fordítható a gondolat: az egészséges környezet alapja az ember jóléte. 50 évvel ezelőtt volt még olyan erdeje az Északi-szigetnek, ahol néhány méter távolságból már nem lehetett beszélgetést folytatni, olyan hangos volt a madarak kórusa. Ma ilyen területet már aligha találhatunk, ami automatikusan gyengíti a természethez kötődő új-zélandi identitást.
Az első ember megérkezése előtt az ország egészének közel 80 százalékát erdő borította, de a 800 éve tartó erdőirtásoknak köszönhetően, már csak egyharmada létezik az őshonos erdőknek. Ugyanígy, a vizes élőhelyek aránya 90 százalékkal csökkent az eredeti, ember előtti időszakhoz képest. A dűnés területek, amelyek lenyűgöző látványa igazi turista csalogatónak számít, 80 százalékkal csökkentek 1950 és 2008 között. A helyzetért a polinézek erdőirtásai éppúgy okolhatóak, mint az európai ember farm- és erdőgazdálkodása, infrastruktúra fejlesztése, vagy az urbanizáció kiteljesedése. Az egzotikus erdőket 1996 és 2008 között még növekedés jellemezte, ezt követően azonban az erdős területek csökkenése tapasztalható.
A földdel és a talajjal kapcsolatos változások szintén közvetlenül érintik a maori kulturális identitást és spirituális erőt (mana). Az eróziós folyamatok eredményeként a felső talajréteg az ország számos területén eltűnt, ezzel veszélyeztetve az ökoszisztéma zavartalan működését. Az őslakosok 1840-ben még 27 millió hektár fölötti földterülettel rendelkeztek, ez mára 1,4 millió hektárra csökkent, és ez is nagy mértékben az akkor megkötött Waitangi Egyezmény (Treaty of Waitangi) 1975-ös újratárgyalásának eredménye. A maori nép fokozatos elszakadása a földtől alapvetően a kolonizáció következménye, mégis a természet erőforrások pusztulása is szerepet játszik a folyamatban, hiszen a föld által nyújtott megszokott erőforrásokhoz való hozzáférés csökken, amely törést jelent a föld és a nép közötti spirituális kapcsolatban.
A földterületek eróziója és az eredti növényzet kipusztítása mellett a városok növekedése is tönkreteszi a természetes növényzetet, hiszen a városi területek 10 százalékkal növekedtek 1996 és 2012 között az országban. A városiasodás tönkreteszi a természetes növény és állatvilágot, az őshonos állatfajok számának csökkenéséhez, és egyúttal a nem őshonos állatfajok növekedéséhez vezet. A városi területek alig 2 százalékát borítja őshonos növényzet, ami negatív hatással van a lakosok jólétére, hiszen a zöldfelületek jótékony hatással vannak az ember mentális és fizikai jólétére. Természetes új-zéland ezzel együtt is a világ egyik legzöldebb országa, nagyvárosait pedig a világ legzöldebb települései között tartják számon szerte a világon. A kiwik aggodalma azonban nem véletlen, a természeti erőforrások csak fenntartható módon védhetőek meg, minden egyébb stratágia eleve kudarcra van ítélve.
A vizek szennyezettségének növekedéséért, részben az urbanizáció, részben pedig a mezőgazdaság okolható. Előbbi elsősorban a szennyvíz elvezetése, utóbbi pedig a növényvédelemi szerek használata és az állati trágya miatt teszi tönkre a természetes vizeket. Új-Zéland édesvizeiben ennek megfelelően a nitrogén, a foszfor, és az E-coli tartalom folyamatosan romló tendenciát mutat. Talán nem is olyan meglepőek ez, ha az állattartás növekvő számaira tekintünk: a 2017-es adatok alapján összesen 10,1 millió tejelő és húsmarha, valamint 2,7 millió juh van az országban. A tejelő szarvasmarhák jóval nagyon nagy mértékben felelősek a víz nitrogén tartalmának növekedéséért, számuk gazdasági hasznosságuk alapján pedig folyamatosan növekszik, 1994 óta 70 százalékkal. Ebből a trendből is látható, hogy Új-Zéland azért nem áldozza fel teljesen mezőgazdaságát a környezetvédelem és a klímapolitika oltárán, de igyekszik egyre többet tenni érte. A farmerek például hajlandóak akár az önkorlátozásra is akkor, amikor saját környezetük védelméről van szó. 2003-ban a Déli-szigeten egy elkerítési program indult el a farmerek és egy parkőr, Arthur Adcock, kezdeményezésére, amelynek során 20-100 méter közötti puffer zónákat hoztak létre az állatok és a patak között. Ez nyilvánvaló költséget jelent a farmerek számára, mert az itatást más módon kell megoldják, mégis értelmét találták az önkorlátozó programnak, hiszen ezzel a folyót és az ott élő őshonos növényeket is meg tudták menteni a patak teljes hosszán.
A klímaváltozás egyik legláthatóbb jele, a jelentősen csökkenő csapadék Új-Zélandon is érzékelteti hatását. Csak a 2000 és 2014 közötti időszakot nézve, kilenc átlag alatti évet mutatnak a számok országszerte. A csökkenő csapadék pedig aligha képes pótolni a mezőgazdaság megnövekedett vízigényét. A környező tengervizeket egyszerre rombolja a túlhalászás, az ember által felgyorsított erózió, a vízszennyezés, az óceánok felmelegedése és savasodása. A halászat talán az egyik legfontosabb a maori tradíció között, de ugyanúgy szerves része a mai kiwi gazdaságnak is. A maori értékek szerint a vizek minőségének pusztulása tönkre teszi a fizikai és a spirituális világ (wairua) valamint a szellemek/isten (atua) közötti kapcsolatot, ezzel tovább rombolva a közösség életminőséget és a jólétét. Ha nem is világos Új-Zéland számára, milyen úton jusson el az általa kitűzött célokhoz, az egyre világosabb, hogy mely célok azok, amely társadalmi-kulturális támogatást kaphatnak.
Új-Zéland számára nem az a kérdés, van e klímaváltozás, és még csak nem is folytat szemérmes vitát arról, mennyit pusztította el az ember a korábban érintetlen természetet. A maori kultúrára történő politikai hivatkozás pedig nem a pozitív diszkrimináció félresikerült terméke, hanem egy tudatos törekvés arra, hogy feltárja a természet és a tárasadalom szoros kapcsolatát, és ezzel együtt elnyerje a helyi közösségek támogatását. Társadalmi konszenzus nélkül – vallják a kiwik – nincs tehát sikeres nemzeti klímapolitika. Persze csak a folyamatosan bővülő tudományos tudás – szóljon az a természetről vagy rólunk, emberekről – lehet az egyedüli kiindulópontja annak, hogy a klímaváltozás kérdéseire hatékony válaszokat adjunk. A klímaváltozás végül is globális ügy, csak az egész bolygót egészében érintő problémaként értelmezhető.
Világvégi blog 